Sajtóvisszhang

Népszabadság, 2000. november 24.
Kovács és közvetítő bozon
A 11. köteténél tart a Magyar Nagylexikon

 

A Gutenberg-galaxisnak a minden bizonnyal a legutolsóként útjára indított új Magyar Nagylexikona a tizenegyedik darabjával lép immár az érdeklődők elé. A kilenc és félszáz oldalas kötet több ezer címszóval és több száz fotóval, rajzzal, térképpel, táblázattal adja kezünkbe a világ kir- és lem- közötti tartományának legfontosabb – vagy legalábbis: nagyon fontosnak tartott – tudnivalóit.
Az első kir- csupán utal arra, hogy nézzük meg a kir(o)- szócikket, amelyik azután elárulja, hogy a görög eredetű kir(o) szóösszetételek előtagjaként az utótagnak a kézzel vagy az ujjakkal való kapcsolatát jelöli – a görög kiromantia például tenyérjóslást jelent. A második KIR pedig az aprócska csendes-óceáni szigetállam, Kiribati nemzetközi gépkocsijele.
Az utolsó előtti címszó a lemurok – a szerkesztő a következő kötethez irányítja az olvasót, imigyen szólván: lásd makifélék. Az utolsó címszót, a nagybetűvel kezdett Lemurokat el is magyarázza a lexikon: az ókori rómaiak hite szerint a halottak ártó szellemei voltak, akiket a még élőknek májusonként ünnepséggel kellett kiengesztelniük.
Kár volna azon meditálni, hogy ez vagy az a címszó miért van benne vagy miért nincs benne a tizenegyedik kötetben. Felkészültségétől, érdeklődési körétől, pillanatnyi kíváncsiságától függően minden olvasónak más és más az igénye. Abban pedig még a vitathatatlanul a lexikonba való szócikkek esetében sem igen egyezhetnek meg a vélemények, hogy elnagyoltan vagy éppen túlságosan részletezően oldotta-e meg a feladatát a szócikk írója.
Amit a lexikon például a láncról ír, az bizonnyal nem újdonság – vagy: nem eléggé részletes leírás – egy mérnöknek vagy bármelyik lánccal is dolgozó szakembernek. A laikusnak azonban sok újat mondhat még a nem túlságosan hosszú leírás is – kiváltképpen, ha figyelmesen nézi meg a szócikk illusztrációját.
Az átlagos lexikonforgató aligha tartja szükségesnek, hogy a kötetben benne legyen például a közvetítő bozon. Ráadásul a laikusnak valószínűleg érthetetlen vagy legalábbis roppant nehezen érthető a szöveg: „a →gyenge kölcsönhatást közvetítő, 1 →spinű →elemi részecskék, a W+, W–, Z0 →bozonok közös neve. Két részecske gyenge kölcsönhatásakor az egyik kibocsát egy W+, W– vagy Z0 bozont, amelyet a másik elnyel (hasonlóan az elektromágneses kölcsönhatáshoz, amelynek közvetítő részecskéje a foton).” Ám egy fizikus vagy egy a fizika iránt érdeklődő olvasó okkal hiányolná, ha szükség esetén hiába keresné a bozonok közül éppen a „közvetítőt”.
A szócikkek zömét azonban alighanem mindenki a lexikonba valónak tartja. Ki kérdőjelezné meg például úszósportunk üdvöskéjének helyét? Legföljebb azon berzenkedne mindenki, ha a Kovács Ágnes szócikkből a világ- és Európa-bajnoki címek mellől hiányozna az olimpiai bajnoki cím. De nem hiányzik! Mert ha a „szabályos” lexikonzárta után bonyolították is le a 200 méteres mellúszás döntőjét, a szerkesztők számítottak a bővítés szükségességére, és visszatartották annak az ívnek a nyomását, amelyiken a Kovácsok szerepelnek (Kovácsból, Kováchból és Kovátsból, sőt Kovából egyébként éppen fél százat számolhatunk a hajdani és mai élet megannyi területéről).
A lexikon gazdagságára jellemző, hogy a könyválskorpiótól Könyves Kálmánig 23 szócikk kezdődik így: könyv-. Könyvekről, hazai és külföldi könyvtárakról pedig nem kevesebb mint 24 illusztrációt láthatunk (ha panaszolhatunk valamit, az az, hogy a képek – nemcsak ezeknél a címszavaknál – vélhetően anyagi okok miatt meglehetősen kicsinyek).
A lexikon használhatóságát szokásosan kiejtésjelölés, rövidítésjegyzék, szakjelzetek, jelmagyarázat, a kémiai elemek jele és térképjel-magyarázat segíti.
A Magyar Nagylexikon új, a Gyomai Kner Nyomdában készült darabját Bárány Lászlóné főszerkesztő, valamint Rostás Sándor és Szlávik Tamás kötetszerkesztő jegyzi.

 

Daniss Győző